Jack
Kiskoromban a szüleimmel egy nap elmentem az állatkertbe, minden
tökéletes volt, az oroszlánok, majmok, madarak... Egy kisgyereknek fel sem tűnik
milyen szörnyű hely az állatkert,
csak bámulja a fogságban levő állatokat és rájuk nevet. Én is egy ugyanilyen
kölyök voltam. Sétáltunk a ketrecek között, amíg meg nem pillantottam egy szőke
kislányt a ketrecben. A ketrecben! Megrángattam anyu ruhájának ujját és
odamentünk hozzá.
A fal sima oldalának dőlt, felhúzott térdeit
átkarolta a vékony kezeivel. Amíg a többi állaton nem vettem észre a
szomorúságot ezen az emberi lényen nagyon is látszott. Lehunyt szeméből csak
folytak a könnyek. Én nem tudtam olvasni természetesen, de a szüleim igen...
Csak bámulták őt, mire egyszer felpillantott és hideg, kék szemeit ránk emelte.
Hirtelen felpattant, fokozatosan megváltozott:a
szemei aranysárgába váltottak, a fogai kiélesedtek, fülei lettek és bundája
nőtt, egéz addig amíg egy valóságos farkas nem morgott ránk. Nekirontott a
kerítés falának, de az nem engedte őt tovább, mire felvonított és újra kislány
lett. Egy zokogó kislány.
Nem értettem semmit sem, de utána mindig
elmentem hozzá és próbáltam beszélgetni vele. Az első héten csak félelemmel
nézett engem vagy elbújt. Aztán fokozatosan engedett a fagyosságából, de a mai
napig olyan szomorúságot áraszt a lelke, hogy ép ésszel nem bírom felfogni. Egy
valamit azonban tudok, amikor meglát engem pajkosan ugrálni kezd és vidámság
csillog a szemében, kb. 5 másodpercig. Utána tovább mosolyog és nevetni próbál,
de érzem és tudom, hogy valami baj van vele. Elvették a szabadságát és zárkába
zárták, ráadásul minden ember megbámulja őt.
Aki egykor egy kislány volt, most egy szomorú
farkaslány, aranybarna bundájával. Az állatkert tulajdonosa ugyan vesz neki
ruhákat, de azok általában förtelmes rongyok, néha penészesek is. Ezért szoktam
venni neki dolgokat: pólót, farmert, cipőt, ilyesmi.
Annie
Kiskoromban elszakítottak a falkámtól,
anyukámtól, apukámtól és a barátaimtól. Az alfa lánya vagyok még mindig, ezért
továbbra is a falkám után vágyódom. Girhesnek és nyüvesnek érzem magam. Ez egy
lepusztult állatkert. Semerre egy fa, föld vagy akármi. Minden egyes nap
bámulom az embereket. Mindig ugyanaz, mindig. Síró babák bezárva a kocsiba,
nevetgélő szülők, durcás tinik, vigyorgó gyerekek. A vattacukor émelyítő illata
száll mindenfele és mi más ételt nem kapunk csak a megromlott hot-dogok húsát
és kenyerét. A víz állott és zöld. Pfuj!
De úgy érzem én különlegesnek számítok
errefele. Mert én mindig kapok valamennyi kaját. A szomszédom egy tényleg nyüves majom azt regélte, hogy ő
csak hetente egyszer vagy maximum kétszer kap egy kevéske ételt. De a másik ok,
hogy ember vagyok. De nem teljesen. A lelkem születésem során kettéosztódik. Az
alfa farkasnősténnyé és az emberi tudattá.
Nagyon pici koromban játszottam az öcsémmel az
erdőben. Farkaskölykök voltunk és éretlenek. Beleharapott a lábamba játékosan,
mire én persze őt, és összegabalyodva gurultunk a puha talajon. Egyszer
hangokat hallottam, ezért beküldtem Antiot a bokrosba és én is utána szaladtam.
Emberek jöttek, csizmákban, hatalmas csizmákban.
Dörmögtek a farkasnyomokról és, hogy végre elkaphatnak párat belőlük.
Telepatikusan beszéltem az öcsémmel, farkas farkassal tud ilyet és
felülkerekedtünk, hogy kimenekítsük a piciket, azokat a kölyköket akik nem
tudnak átváltozni emberré vagy farkassá. Egy pár hétig úgy maradnak, ahogy
megszületnek. Csak az alfák születnek farkasalakban. Én vagyok az új alfa és
Antio a bétám. Megragadjuk a kölyköket (mind emberek) és egyesével szállítjuk
őket biztonságba. Lassan tudunk csak haladni, mert vigyázni kell rájuk. Három
kölyök maradt az alomban, de az emberek már közel jártak. Ansel egy kölyköt
vitt és rohant, hogy visszajőve segíthessen. Én a másik kettőt vittem, az egyik
a hátamon volt, a másik a számban. Lassan tudtam csak haladni. Az emberek
megláttak engem és a bébiket. Az egyik átváltozott ezért engedtem futni Antio szaga után. A másik azonban nagyon gyenge volt. Az emberek egyre csak jöttek
felém, de nem mentem a menedék fele, mert az halálos csapás lett volna. Az öcsém jelent
meg mögöttem és a szájába nyomtam a kölyköt, mire ő elszaladt, de nem egyenesen
a szállásra. Okos volt.
Ekkor rájuk akartam rontani, de csak akkor
vettem észre, hogy amíg a kölyökkel bíbelődtem közrefogtak. Az egyik a kezébe
vett és összeszorította a törékeny bordámat. Addig szorította, amiíg kénytelen
nem voltam emberi alakot ölteni, kislány képében mutatkozni előttük. Így
kerültem ide.
Persze a zárka unalmas, de egy barátom van azért.
Jack szinte minden nap eljön ide és beszélget velem, esetleg hoz néhány
normális ruhát. Sok dolgot azonban ő sem tudhat, és ez fájdalommal tölti meg a
szívemet. Nem tudja, hogy hogyan bánnak velem, nem mondhatom el, miért vetődtem
aznap a kerítésnek. Rájöttem egy
olyan dologra amit csak akkor mondhatok el neki, ha már szabad leszek. Ő az én alfapárom. Vele kell igazgatnom a
falkát.
