1. rész

Jack

 Kiskoromban a szüleimmel egy nap elmentem az állatkertbe, minden tökéletes volt, az oroszlánok, majmok, madarak... Egy kisgyereknek fel sem tűnik milyen szörnyű hely az állatkert, csak bámulja a fogságban levő állatokat és rájuk nevet. Én is egy ugyanilyen kölyök voltam. Sétáltunk a ketrecek között, amíg meg nem pillantottam egy szőke kislányt a ketrecben. A ketrecben! Megrángattam anyu ruhájának ujját és odamentünk hozzá.

 A fal sima oldalának dőlt, felhúzott térdeit átkarolta a vékony kezeivel. Amíg a többi állaton nem vettem észre a szomorúságot ezen az emberi lényen nagyon is látszott. Lehunyt szeméből csak folytak a könnyek. Én nem tudtam olvasni természetesen, de a szüleim igen... Csak bámulták őt, mire egyszer felpillantott és hideg, kék szemeit ránk emelte.

 Hirtelen felpattant, fokozatosan megváltozott:a szemei aranysárgába váltottak, a fogai kiélesedtek, fülei lettek és bundája nőtt, egéz addig amíg egy valóságos farkas nem morgott ránk. Nekirontott a kerítés falának, de az nem engedte őt tovább, mire felvonított és újra kislány lett. Egy zokogó kislány.

 Nem értettem semmit sem, de utána mindig elmentem hozzá és próbáltam beszélgetni vele. Az első héten csak félelemmel nézett engem vagy elbújt. Aztán fokozatosan engedett a fagyosságából, de a mai napig olyan szomorúságot áraszt a lelke, hogy ép ésszel nem bírom felfogni. Egy valamit azonban tudok, amikor meglát engem pajkosan ugrálni kezd és vidámság csillog a szemében, kb. 5 másodpercig. Utána tovább mosolyog és nevetni próbál, de érzem és tudom, hogy valami baj van vele. Elvették a szabadságát és zárkába zárták, ráadásul minden ember megbámulja őt.

 Aki egykor egy kislány volt, most egy szomorú farkaslány, aranybarna bundájával. Az állatkert tulajdonosa ugyan vesz neki ruhákat, de azok általában förtelmes rongyok, néha penészesek is. Ezért szoktam venni neki dolgokat: pólót, farmert, cipőt, ilyesmi.

Annie

 Kiskoromban elszakítottak a falkámtól, anyukámtól, apukámtól és a barátaimtól. Az alfa lánya vagyok még mindig, ezért továbbra is a falkám után vágyódom. Girhesnek és nyüvesnek érzem magam. Ez egy lepusztult állatkert. Semerre egy fa, föld vagy akármi. Minden egyes nap bámulom az embereket. Mindig ugyanaz, mindig. Síró babák bezárva a kocsiba, nevetgélő szülők, durcás tinik, vigyorgó gyerekek. A vattacukor émelyítő illata száll mindenfele és mi más ételt nem kapunk csak a megromlott hot-dogok húsát és kenyerét. A víz állott és zöld. Pfuj!

 De úgy érzem én különlegesnek számítok errefele. Mert én mindig kapok valamennyi kaját. A szomszédom egy tényleg nyüves majom azt regélte, hogy ő csak hetente egyszer vagy maximum kétszer kap egy kevéske ételt. De a másik ok, hogy ember vagyok. De nem teljesen. A lelkem születésem során kettéosztódik. Az alfa farkasnősténnyé és az emberi tudattá.

 Nagyon pici koromban játszottam az öcsémmel az erdőben. Farkaskölykök voltunk és éretlenek. Beleharapott a lábamba játékosan, mire én persze őt, és összegabalyodva gurultunk a puha talajon. Egyszer hangokat hallottam, ezért beküldtem Antiot a bokrosba és én is utána szaladtam.

 Emberek jöttek, csizmákban, hatalmas csizmákban. Dörmögtek a farkasnyomokról és, hogy végre elkaphatnak párat belőlük. Telepatikusan beszéltem az öcsémmel, farkas farkassal tud ilyet és felülkerekedtünk, hogy kimenekítsük a piciket, azokat a kölyköket akik nem tudnak átváltozni emberré vagy farkassá. Egy pár hétig úgy maradnak, ahogy megszületnek. Csak az alfák születnek farkasalakban. Én vagyok az új alfa és Antio a bétám. Megragadjuk a kölyköket (mind emberek) és egyesével szállítjuk őket biztonságba. Lassan tudunk csak haladni, mert vigyázni kell rájuk. Három kölyök maradt az alomban, de az emberek már közel jártak. Ansel egy kölyköt vitt és rohant, hogy visszajőve segíthessen. Én a másik kettőt vittem, az egyik a hátamon volt, a másik a számban. Lassan tudtam csak haladni. Az emberek megláttak engem és a bébiket. Az egyik átváltozott ezért engedtem futni Antio szaga után. A másik azonban nagyon gyenge volt. Az emberek egyre csak jöttek felém, de nem mentem a menedék fele, mert az halálos csapás lett volna. Az öcsém jelent meg mögöttem és a szájába nyomtam a kölyköt, mire ő elszaladt, de nem egyenesen a szállásra. Okos volt.

 Ekkor rájuk akartam rontani, de csak akkor vettem észre, hogy amíg a kölyökkel bíbelődtem közrefogtak. Az egyik a kezébe vett és összeszorította a törékeny bordámat. Addig szorította, amiíg kénytelen nem voltam emberi alakot ölteni, kislány képében mutatkozni előttük. Így kerültem ide.

 Persze a zárka unalmas, de egy barátom van azért. Jack szinte minden nap eljön ide és beszélget velem, esetleg hoz néhány normális ruhát. Sok dolgot azonban ő sem tudhat, és ez fájdalommal tölti meg a szívemet. Nem tudja, hogy hogyan bánnak velem, nem mondhatom el, miért vetődtem aznap a kerítésnek. Rájöttem egy olyan dologra amit csak akkor mondhatok el neki, ha már szabad leszek. Ő az én alfapárom. Vele kell igazgatnom a falkát.